− Ön elég messziről pályázott az ALMA Egyesület felhívására (pontosan Szingapúrból), noha on-line nem létezik távolság... Beszélne erről egy kicsit?
− Amióta rám talált az illusztrálás, figyelem a pályázatokat,
keresem a lehetőségeket irányítószámtól, nyelvtől függetlenül.
Az ALMA Egyesület pályázata kifejezetten az óvodások korcsoportját célozta meg érzelmi és erkölcsi fejlődés segítése céljából. Ez az a korcsoport, akiknek a legszívesebben, legmagabiztosabban illusztrálok. Ezért tetszett meg ez a lehetőség annyira, hogy röviddel a határidő előtt belevágjak a próbamunkába, és szerencsémre az a lendület, ami belevitt a pályázásba, sikeresen át is görgetett a célvonalon.
− Úgy tudom, hogy korábban is élt külföldön (többek közt Angliában). Hogyan látja, gazdagítja munkáit a kulturális sokszínűség, vagy egy művész amúgy is „interkulturális” módon létezik?
− Az a fajta illusztrációs burok, amiben én létezem, egy dologtól épül és gazdagodik igazán, a kisgyerekektől. Ők pedig szerencsémre helyrajzi számtól függetlenül mindenhol jelen vannak az életemben, legyen az Magyarország vagy éppen külhon. Mágnesként vonzom őket.
A rajzolás világában egy nyelvet beszelünk, így az mindenki számára érthető országhatároktól függetlenül. Illusztráltam már „angol, svéd és német nyelven” is, holott ezek közül a nyelvek közül kettő számomra teljesen idegen. Ilyen munkákon keresztül ismerkedhettem meg a sarkvidék olvadó jégtakaróit övező és egyéb globális problémákkal; kiállított képeimmel támogathattam iskolai felújítást; a segítségemmel egy vasárnapi iskola színhelye új életre kelt, megnyílt egy kézműves klub és egy magánóvoda. De előfordult olyan is, hogy egy angol-humorral megáldott csirke bőrébe bújtam, aki egy poros padláson élt.
Óriási inspirációs kapu az internet. Végtelen számú lenyűgöző alkotó munkáiból lehet ötletet meríteni és rengeteget tanulni. Így azt hiszem, a válasz igen: a művész – legalábbis én biztosan – interkulturális módon létezik.
− Most, hogy látta a meséket, mi a benyomása a szövegről? Mit gondol, megkönnyíti majd a dolgát az író fantáziája, vagy éppen megnehezíti az Ön feladatát?
Egyelőre ismerkedem a karakterekkel, de az az első benyomásom, hogy az író – Csabi – és én egy nyelvet beszélünk. Az óvodásokét. Csak épp ő a magyar nyelv szókincstárának színeivel alkot, én pedig rajzeszközökkel. Reményeim szerint ezt ő is így gondolja.
− Van Önnek illusztrátor példaképe? Kinek a munkáit tekinti etalonnak?
A kezdetek kezdetén Hajba László rajzai nyitották fel a szemem, és döbbentettek rá arra, mivel is szeretnék foglalkozni. Az ő elképesztő kreativitása, őszinte kifejezésmódja és rajzolásba vetett hihetetlen türelme mind a mai napig ösztönöz az alkotásban. Bár stílusunk nagyban különbözik, mégis őt tartom az etalonnak. Szintén sok ihletet merítek Agócs Írisz munkáiból, és mindig nagy örömmel fordulok tanácsért a könyveihez. Dániel András humoros, szabadszellemű stílusa pedig átsegít a nehezebb napokon.
Akik nélkül a könyvespolcom üres volna: Oliver Jeffers, Anita Jeram, David Melling, Jonny Duddle, Emily Gravett, Catherine Rayner és Richard Scarry. Kivételesen szerencsésnek érzem magam, hogy őket tekinthetem példaképeimnek.
− Mi az, amiből a motivációit gyűjti?
Rajongok a verses mesékért. Varró Dani, Julia Donaldson, Brett Avison, Lynley Dodd és a már említett Oliver Jeffers fergetegesen fantáziadús sorai mindig motiválnak. De olykor egy-egy Disney-Pixar animáció is új lendületet tud adni.
Motiválnak továbbá az óvodából épp elballagó, a középsős, az óvodát épp csak elkezdő, a beszélni tudó vagy épp nem tudó, totyogó, gügyögő, önfeledten nevetni tudó, teljes áhítattal mesét hallgatni képes aprónépek.
─ Melyik figurát kedveli a legjobban a készülő mesekönyvből? Megmutatná nekünk?
Minden karakter a szívemhez közel áll, hisz mindannyian a „gyermekeim”, de valahogy a kiskorú szereplőkkel jobban tudok azonosulni :)
Köszönjük az interjút, és hogy betekintést engedett a műhelytitkaiba!
