− Mióta foglalkozik írással?

Írni már általános iskolában szerettem, verseket, meséket. Mindig úgy éreztem, nekem még hallatnom kell magamról, meg kell osztanom másokkal a gondolataimat.

− Mi az első élménye, ami elindította ezen a pályán?

Konkrét élményt keresve az jut eszembe, amikor általános iskolában a János vitézt tanultuk. Abban az időben én is elkezdtem írni egy hasonló verses mesét, és azóta is írtam többet, de eddig leginkább csak magamnak.

− A zsűrizés során többen kiemelték az Ön hihetetlen fantáziáját; hogyan fér ez össze a mindennapokkal, polgári állásával? Tudja-e fantáziáját kamatoztatni a hétköznapok során? Beszélne erről kicsit bővebben?

Olyan polgári állásom van, ami őszintén megvallva nem igényel sok fantáziát, mivel számokkal dolgozom. De jólesik kiszakadni ebből a közegből, alig várom a munkaidő végét, hogy elutazhassak a fantázia világába. Amikor kitalálom a meséket, én is beleképzelem magam egy-egy szereplő helyzetébe.

A hétköznapokban családi, baráti összejöveteleinken szoktam a fantáziámat kamatoztatni. Sokszor visszatér ez a kérdés: „Honnan jutnak ezek az eszedbe?” De válaszolni nem tudok rájuk. Egyszerűen csak feltörnek.

− Az írókról mindenféle legendát hallunk. Rengeteg „babonás” fogást jegyzett már fel az irodalomtörténet. Önnek van valami íráshoz kapcsolódó titkos „rituáléja”, ami megkönnyíti az írást? 

Nincsen semmiféle babonám az írással kapcsolatban. Egyszerűen, ha írni szeretnék, akkor leülök és írok, a többi jön magától. Ilyenkor bármit tudok csinálni mellette, például nézem a tévét, az sem zavar, ha vannak körülöttem, nem vonulok félre.

− Hogyan fogadta a környezete, hogy felkérésre belefogott egy mesekönyv írásába?

Első körben csak a feleségemnek, szüleimnek, a bátyámnak és családjának mondtam el. Büszkék rám, természetesen gratuláltak. Talán mindannyian azt várjuk a legjobban, hogy a kész könyvet a kezünkbe foghassuk. Egy könyvet, amin szerepel a nevem, amivel valamit átadhatok.

─ A készülő mesekönyvből ki a kedvenc figurája? Bemutatná őt néhány szóban?

Nincs különösebb kedvencem a könyvből, mindegyik karakter az én „szülöttem”, így közel áll hozzám. Ha valakit mégis be kellene mutatnom a kicsiknek, az Fuxi lenne, a család kutyája, a gyerekek biztosan szeretni fogják. Nekem is van egy németjuhász kutyám, mintha a legjobb barátom lenne. Sokszor fedezem fel azt, hogy ha ember lenne, bizony néhányunknál sokkal jobb ember lehetne. Őróla lett mintázva a mesében Fuxi és talán ezért is ruháztam fel a mesében nagyon jó, példaértékű tulajdonságokkal.
Nem régen született egy unokaöcsém, akihez a kutya is másképpen áll hozzá, jobban vigyáz vele, mint velünk, és az unokaöcsém számára is nagy csodának számít a csahos családtagunk. A kicsiknek tehát egyelőre csak annyit mondanék Fuxiról, hogy egy kedves, okos, segítőkész négylábú, az ember legjobb barátja.